A hitelválságok a történelem során többször is megrázták a gazdasági rendszereket, és maradandó változásokat hoztak magukkal. Ezek az események rávilágítanak a pénzügyi rendszerek sebezhetőségére, és arra, hogy a hitelintézetek és a befektetők közötti bizalom milyen könnyen megingatható. Ugyanakkor ezek a válságok mindig előremozdították a hitelrendszerek működését, és egyre több biztonsági intézkedés, védelem épült így be. Az alábbiakban áttekintjük a történelem néhány legjelentősebb hitelválságát, és bemutatjuk, milyen hatással voltak ezek a válságok a globális gazdaságra.

Az 1720-as Déltengeri buborék

Az egyik első jelentős hitelválság az 1720-as években történt, amikor az angol Déltengeri Társaság részvényeinek árfolyama egy hatalmas felfutást követően drasztikusan zuhant. Valójában már az is érdekes, hogy maga a brit Déltengeri Társaság arra jött létre, hogy kiaknázza a dél-amerikai brit gyarmatok kincseit, amely gyarmatok végül sosem jöttek létre.

A spekulációt nemcsak a naiv befektetők, hanem a brit politikai és pénzügyi elit is ösztönözte. A Déltengeri Társaság elnöke úgy gondolta, hogy egyfajta pénzügyi örökmozgót talált fel – egy rendszert, amely soha nem látott gazdagságot hoz el Angliának. Nemcsak lelkes híve volt az ügyletnek, hanem aktívan részt is vett benne: bár a közvélemény előtt támogatta a részvények árfolyam-emelkedését, valójában nem volt ostoba. Amikor az árfolyam a csúcspontjára ért, eladta papírjait, és azok árából hatalmas földbirtokokat vásárolt magának.

A részvényárfolyamok emelkedése nemcsak a befektetői lelkesedésnek, hanem a hitelezés elburjánzásának is köszönhető volt. Számos spekuláns hitelből vásárolta meg a részvényeket, bízva abban, hogy az árfolyam tovább fog emelkedni. Ám amikor a valós pénzügyi helyzet világossá vált és az árfolyam csökkenni kezdett, a hitelből vásárlók egyre nagyobb bajba kerültek. Hogy fedezetet biztosítsanak tartozásaikra, más részvényeiket is kénytelenek voltak eladni, ami további áresést okozott. A zuhanás így önmagát erősítette, egyre nagyobb pánikot keltve a piacon.

A hitelből történő spekulatív vásárlások mértéke olyan szintet ért el, hogy már nem állt rendelkezésre elegendő hitel a rendszer fenntartásához. Ezt jól mutatta, hogy a hitelkamatok a korábbi néhány százalékról 20%-ra emelkedtek, drágává és elérhetetlenné téve az újabb kölcsönöket. A hitelpiac befagyása és a kényszerlikvidálások tovább gyorsították a tőzsdei összeomlást.

Amikor mindenki veszít, akkor meg kell találni a bűnösöket. A válságot követően zavargások törtek ki, és a felháborodott tömeg felelősségre vonta azokat, akik a legtöbbet nyerték a spekuláción. A politikai nyomás hatására az igazgatók vagyonát elkobozták, arra hivatkozva, hogy tisztességtelen módon jutottak hozzá. A brit kormány tanulva az eseményekből drasztikus intézkedéseket hozott: a következő 100 évben tilos volt short ügyleteket nyitni, valamint határidős és opciós szerződéseket kötni a brit tőzsdéken.

Sir Isaac Newton is a befektetők között volt. Először sikerült nyereséggel kiszállnia a piacról, ám amikor az árak tovább emelkedtek, újra beszállt – ezúttal azonban már hatalmas veszteségeket szenvedett el. Newton közel 20.000 Fontot veszített, ami mai áron számolva több, mint 4 millió GBP, közel kétmilliárd Forint. Bár ez hatalmas veszteség volt, Newton nem kezelte rosszul a befektetéseit, így vagyonának nagyobb része megmaradt.

E válság tanulsága, hogy a túlzott spekuláció és az információ hiánya milyen súlyos következményekkel járhat.

Az 1873-as Nagy Depresszió

Az 1873-as Nagy Depresszió egy másik jelentős hitelválság volt, amely hozzánk nagyon közel, Bécsben, az akkori Osztrák-Magyar Monarchiában kezdődött, majd globális méreteket öltött.

Ez némi „büszkeségre” is okot adhat nekünk. Mindössze 6 évvel jártuk a Kiegyezés után, és a legtöbb ember fejében ez az időszak egyfajta aranykorként él (az első Világháborúig), de az 1873-as év katasztrofális volt. Főként Magyarország számára. A mezőgazdaságot sorban érték a csapások: fagyok, felhőszakadások, növénybetegségek, rágcsálók. És ekkor volt az utolsó nagy kolerajárvány is hazánkban. Negyedmillió ember vesztette életét ebben a betegségben. A sok negatív esemény végül a bécsi tőzsde összeomlásához vezetett.

Mivel ekkor már a világ erősen globalizált volt, mai szemmel nézve lassan, de akkori fogalmak szerint gyorsan végiggyűrűzött a válság a nyugati világ pénzügyi rendszerein. Az Egyesült Államokban ekkoriban hatalmas vasútfejlesztési programok futottak, amelyek megtérülése sokszor kérdéses volt. Az építkezési és vasúti iparágak túlzott hitelekkel történő finanszírozása, valamint a tőzsdei spekuláció okozta a pénzügyi rendszerek összeomlását. Az Egyesült Államokban a bankok és a vasúttársaságok tömeges csődje következett be, ami hosszú távú gazdasági hanyatlást eredményezett.

Az 1929-es Nagy Gazdasági Világválság

A legismertebb hitelválság kétségtelenül az 1929-es Nagy Gazdasági Világválság, amely a New York-i tőzsde összeomlásával kezdődött. A Nagy Depresszióhoz hasonlatosan itt is a termelés ésszerűtlen felfuttatása volt a valódi ok, valós piacok és fizetőképes kereslet nélkül. És igen, ezt a mértéktelen túltermelést is jórészt hitelekből finanszírozták. A „Fekete Csütörtök” néven ismert esemény során a részvényárak drámaian zuhantak, ami után tömegesen váltak fizetésképtelenné a vállalatok, emiatt pedig nem tudták fizetni hiteleiket. Ez sok csődhöz és tömeges munkanélküliséghez vezetett. Ez a válság már nagyon gyorsan szétterjedt az egész világon, és persze Magyarországot is hamar elérte. Nagyon sok ember veszítette el befektetéseit, munkáját, akár lakhatását is. A válság hatására számos országban bevezettek pénzügyi reformokat, és elfogadottá vált az állami beavatkozás szükségessége a gazdasági stabilitás érdekében.

Magyarországon ennek a kornak a lenyomata Móricz Zsigmond vagy éppen József Attila sok műve.

Az 1997-es Ázsiai Pénzügyi Válság

Az 1997-es Ázsiai Pénzügyi Válság során több délkelet-ázsiai ország gazdasága szenvedett súlyos károkat a valutaárfolyamok összeomlása és a tőke menekülése miatt. Thaiföld volt az első ország, amelyet a válság sújtott, de gyorsan átterjedt Malajziára, Indonéziára és Dél-Koreára is. Az IMF beavatkozása és a nemzetközi pénzügyi segítségnyújtás ellenére a válság hosszú távon vetette vissza a korábban villámgyors ázsiai növekedést.

Az 2008-as Globális Pénzügyi Válság

A válság egyik fő kiváltó oka az volt, hogy a bankok és más pénzintézetek egyre nagyobb számban adtak ki subprime – azaz gyenge hitelképességű adósoknak szánt – jelzáloghiteleket. A pénzügyi szereplők úgy gondolták, hogy az ingatlanárak folyamatos emelkedése garantálja a hitelek biztonságát, hiszen ha az adósok nem tudják fizetni a törlesztőrészleteket, az ingatlan értéknövekedése elegendő fedezetet biztosít.

A bankok azonban nem álltak meg itt: a hiteleket értékpapírosították, azaz csomagokba rendezték és különböző kockázati szinteken befektetőknek adták el (MBS – Mortgage-Backed Securities, CDO – Collateralized Debt Obligations). Ezzel a rendszerrel a bankok nemcsak hogy megszabadultak a kockázatos hitelektől, hanem újabb és újabb kölcsönöket adhattak ki, még nagyobb buborékot fújva az ingatlanpiacon.

A befektetők vakon megbíztak ezekben a pénzügyi termékekben, mivel a nagy hitelminősítő intézetek – mint az S&P, a Moody’s és a Fitch – kiváló besorolásokat adtak rájuk. Valójában azonban ezek az eszközök tele voltak rossz minőségű, vissza nem fizethető hitelekkel.

2007-re az ingatlanárak emelkedése megállt, majd esni kezdett, ami miatt a subprime adósok egyre nagyobb számban nem tudták fizetni a törlesztőrészleteiket, így azok bedőltek. Mivel az ingatlanpiacra egyszerre zúdult hatalmas számú eladó lakás, az árak drámaian zuhantak.

Ez elindította a hitelpiaci dominóhatást:

• A subprime hitelekből képzett értékpapírok (MBS, CDO) értéke gyorsan csökkent.
• A befektetési bankok, amelyek ezekre az eszközökre támaszkodtak, hatalmas veszteségeket szenvedtek el.
• A hitelezési piac befagyott, mert a bankok már nem bíztak egymásban, és nem tudták, hogy a mérlegeikben lévő eszközök milyen értéket képviselnek.
• A válság csúcspontján a Lehman Brothers – az egyik legnagyobb amerikai befektetési bank – csődöt jelentett 2008 szeptemberében, ami tovább fokozta a pánikot.

A rendszer teljes összeomlásának egyik legfőbb oka az volt, hogy a bankok és fedezeti alapok hatalmas tőkeáttétellel működtek, azaz kevés saját tőkére óriási összegű hiteleket vettek fel a spekulációhoz. Amikor a veszteségek elkezdtek halmozódni, a bankok kénytelenek voltak tömegesen eladni más eszközeiket is, ami további áresést generált.

A válság mélységét jól mutatta, hogy a bankok közötti hitelezési kamatok (LIBOR) többszörösükre emelkedtek, és a hitelpiac gyakorlatilag befagyott. A likviditás hiánya miatt a kormányok és a jegybankok óriási mentőcsomagokat voltak kénytelenek biztosítani a pénzügyi rendszer stabilizálására.

A válság után a közvélemény felháborodása hatalmas volt. Az emberek elvesztették házaikat, munkahelyeiket és megtakarításaikat. A válság egyik hosszú távú hatása az volt, hogy a bankokat szigorúbb szabályozásokkal igyekeztek kordában tartani (pl. Basel III, Dodd-Frank törvény az Egyesült Államokban)

Konklúzió

A történelem hitelválságai mind arra figyelmeztetnek, hogy a pénzügyi rendszerek rendkívül érzékenyek a spekulációra, a túlzott hitelezésre és a bizalomvesztésre. Az ilyen válságok nemcsak gazdasági, hanem társadalmi hatásokkal is járnak, és hosszú távú következményeket okozhatnak. A közgazdászok számos szempontból vizsgálják a hitelválságok valójában érdekes jelenségét, keresik a korai felismerés módját és javaslatokat tesznek védelmi rendszerek, korrekciók bevezetésére. A kormányoknak, pénzügyi intézményeknek és a szabályozó hatóságoknak folyamatosan ébernek kell lenniük, hogy megelőzzék vagy legalább enyhítsék a jövőbeli hitelválságokat, és biztosítsák a stabilitást.